Mé’ nincs a jó nőknek pasijuk? És ha van, akkor miért épp egy faszkalap?

 

Az a röhejes közhiedelem van jelen a férfitársadalomban, hogy a jó nők érinthetetlenek. Csak a tip-top szuperhősök kaparinthatják meg őket. Dávid-szobor küllemű Adoniszok, fogpasztareklám mosollyal, Fábry szintű szöveggel és legalább nettó milkás fizuval. Saját házzal és tengerparti nyaralóval, meg hihetetlen jövőképpel. Minimum 22 centis pénisszel, doktorátussal meg helikoptervezetői engedéllyel. Éjjel oda-vissza tudják a kámaszutrát, napközben igazi hősszerelmes lovagként viselkednek, s még a legmarconább anyuka szíve is meglágyul Tőlük. A randin ők főznek, mint egy világbajnok versenyszakács. Micsoda férfi az ilyen! Csupa nagybetűvel. Egy ikon! Csak ők, a „kiválasztottak” érinthetik meg a gyönyörű nőket, a többiek labdába sem rúghatnak. Örüljünk egyáltalán, ha ránézetünk a szép nőkre. Mert ha a „szépek és okosak is egyben, nem állnak szóba velem”. Nos, kedves kollégák, most mondom, ilyen férfi nem létezik. Még én sem vagyok ilyen tökéletes. Sőt, Brad Pittnek is pattanásos a segge, a Thelma és Louis forgatásán órákig sminkelték. Úgyhogy nyugodjál meg, még Neked is lehet esélyed. Tudom, hogy ez elsőre nehezen hihető, de attól, mert nem méter nyolcvannyolc vagy és 85 kiló szálkás izom, attól még csajozhatsz. Megmondom hol csúsztál el eddig. Kezdjük az elején!

 

 

Minden férfi besorolja magát egy kategóriába. Önkéntelenül pozícionáljuk saját magunkat. Megjelenésünk, önbizalmunk, korábbi tapasztalataink, egyéb sikereink alapján. S miután ezzel megvagyunk, az általunk ugyanezen kasztba tartozó nőegyedek között kezdünk el nézelődni. Nézelődni persze és semmi több, mert a mai férfi generációnak annyi vér sincs a pucájában, hogy leszólítson egy nőt! Mondjuk az utcán. Mert mit fog az szólni? Eleve a negatívra, a kudarcra programozzuk az agyunkat. Szóval ahelyett, hogy odamennél a nőhöz, inkább titkon bámulod és várod a csodát. Hogy a szituáció úgy hozza. Hogy a szerencsés együtthatások eredményeként Ti ketten véletlenül összejöjjetek. Várod a nagy lehetőséget. Hogy beszoruljatok a liftbe fél napra, vagy megmentsd a busztól, ami elé lelép, vagy épp ketten maradjatok egy baráti társasában és hazakísérhesd, stb. Mindez drága barátom baromság. Esélye erősen konvergál a zérushoz. Amikor meg mégis megtörténik és megáll a lift és ott vagytok benne Ti ketten akkor mi történik? A lány rád néz, apró mosollyal az arcán. Erre Te visszamosolyogsz. Nem szólalsz meg, mert bár tudod, hogy itt a nagy lehetőség, nem tudod, hogy most mit tegyél (mintha nem próbáltad volna már el vagy százszor fejben az egészet), csak állsz ott bambán. Félsz, hogy elbaszod. A lánnyal mégegyszer összenéztek, érzed, hogy most tényleg mondanod kéne valamit, mire a lift megindul. Megáll, az ajtó kinyílik, a lány kilép. Visszanéz, rád mosolyog és lelép. Most már biztosan tudod, elbasztad. Téged meg leírtak, mert szánalmas, gyáva kis nyuszi voltál. A nő meg egy férfit keresett. Úgyhogy légy férfi és tanuld meg mi a teendő! Igen, én is ismerem az érzést, amikor összeszorul a gyomrom és kilépek a komfortzónámból felvállalva a kudarc vagy az esetleges elutasítás lehetőségét. De tudod mit? Az összes gyönyörű emlékem ezzel kezdődött! Meg azzal a szent meggyőződéssel, hogy van esélyem. Kell, hogy legyen, mert ha nincs, akkor ez a földi kirándulás itt egy nagy szar, egy óriási mézesmadzag, amit rángatnak a pofám előtt. Ez nekem nem tetszett. Úgyhogy egyszer elérkezettnek láttam az időt (kb. 11 éve) hogy megmozduljak. És bár a világ baromságát sikerült kierőszakolnom az arcomon, mégis alig két perc alatt megbeszéltem egy randit egy gyönyörű lánnyal. Mert a többiek nem mertek próbálkozni… (folyt köv.)