Árpád
Fél hét volt. Szerda. A férfi az ablaknál állt. Látta a tükörképét. Végigsimította a kezét a kék kárókockás kardigánon és elmosolyodott. Tavaly karácsonyra kapta a Péteréktől. A Márk adta oda neki és segített kicsomagolni, aztán felpróbálni. Szeretet járta át. Aznap valahogy jókedvűen ébredt. „Már csak két hónap és Karácsony! Jó lesz a gyerekeknél. Jó lesz!” Halkan kopogtak az ajtón. A Feri volt az, az ápoló. Bejött és lerakta a szoba közepén lévő asztalra a reggelit: két zsömlét, egy kis dobozos dzsemet, vajat, meg két szelet olasz felvágottat. A szoba lakója nem fordult meg, csak intett a kezével. – „Köszönöm Ferikém. Ma szép időnk lesz!” Elmerengett. „’53-ban is ilyen idő volt, amikor a Sárával sétáltunk a Balatonon. A szél állandóan az arcába fújta a haját. Nagyon szép volt. A hideg kicsípte az orcáját. Meg a keze. Az is hideg volt. És bársonyos. Akkoriban még nem ilyen világ volt, mint ma. És mennyivel szebb volt. Nem nyalták-falták az emberek egymást nyilvánosan.” Odasétált a ruhásszekrényéhez és kinyitotta. Az ajtón lévő nyakkendőtartón nyolc nyakkendő lógott. Többnyire kopottas, használtak, kettő kivételével. Az egyiken bányász-hímzés díszelgett. Egy letűnt kor emblémája. Volt két újabb, azokat a gyerekektől kapta négy éve a Márk keresztelőjére. „A Péter aszondta, nézzek ki rendesen. Az a gyerek is hogy nő! Csak tudnám mi a francot csinál annál a cégnél. Valami ökountring-os vezető. Mindegy, a lényeg, hogy jól meglegyenek. Nagy csibész volt az is szaros kis púró korában. Hogy tudott lőni a csúzlival. Meg cseresznyemaggal pöckölni. Pörölt is a Sára amikor meglátta. Csöpögött a kezéről a cseresznyelé. Hogy kiáltotta: – Mamó, legyőztem a Papit! Az én kisunokám, oszt mekkora kajla. Most már ő is apa lett. Azért szépen fel lett nevelve, na. Kijárta az egyetemet is.” A tükörben közben szépen komótosan elkezdte megkötni a nyakkendőjét. Egy világoskéket. Szép színe volt. „Milyen fényes anyaga van ennek. A Sárának hogy tetszett!” Megkötötte. Lehajtotta a fehér ing gallérját. Kigombolta a kardigánt, megigazította a nyakkendőjét, majd begombolta a nyakkendő felett. Belenézett a tükörbe „Te is megöregedtél, Te vén marha.” Elmosolyodott. „Jól, van azért nagy baj nincs.” Odasétált az asztalhoz és leült. Megfogta a pici tekerős rádióját és bekapcsolta. Korábban a Petőfit hallgatta, de most a Kossuth-ra volt hangolva. „Mióta ezt az új modern csörömpölés van a Petőfin, már hallgatni sem lehet mit. Legalább a Kabarét meghagyhatták volna. Na mindegy!” Komótosan megreggelizett. Az egyik zsemlét vajjal és a két olasz felvágottal, a másikat vajjal és dzsemmel. Amikor végzett letörölte a morzsát az asztalról. A fürdőben elmosta a fogsorát. A szekrény előtt az akasztón lógott a felöltője. Előző este rakta ki, hogy kiszellőzzön. Kivette az ujjából a sálát. „Nem kell. Eltakarja a nyakkendőt. Inkább fázok egy kicsit. Mi bajom eshetne, vén trottyosnak?” Felhúzta a vastag nehéz anyagból készült régi halszálka-mintás szürke kabátot. „Veszek virágot. Liliomot. Sára szerette az illatát. Igen azt veszek.” Indulásra készen volt. Belenézett a tükörbe. Megnyálazta a hüvelyk és a mutatóujját, hogy megigazítson a forgójánál egy rakoncátlan tincset, amit éjszaka elfeküdt. Sikerült neki. Kihúzta magát. A tükörből egy tiszta tekintetű idős ember nézett vissza rá. „Na mehetünk. Tetszeni fogok a Sárának!” A falióra negyed kilencet mutatott amikor kilépett az idősek otthonában lévő szobájából és elindult a feleségéhez a temetőbe. Újra szerelmesnek és fiatalnak érezte magát. Aznap volt a házassági évfordulójuk.
Lajos
Fél hat volt. Az orrlyukán kifújta a füstöt. Szájában az aznapi első multifilter égett. Jobbjával a farkát fogta és igyekezett beletalálni a csészébe. Mivel a bal kezével éppen a hasát vakarta ez csak többé-kevésbé sikerült neki. Amikor végzett lerázta a hímvesszőjéről az utolsó cseppeket, majd felhúzta a fecskéjét. Újabb slukkot szívott a cigiből. Az orrán kifújt füst az évek alatt nikotinsárgára festette dús bajszát. Fingott egyet. Szívott még egy utolsót a cigiből, majd a csikket a csészébe dobta, amit a sárga húgy gyorsan eloltott. Kezet mosott egy ócska szappannal, amiről valakinek a hajszála lógott. Belenézett a budi falán egy szögön lógó régi gumikeretes tükörbe. Kócos, gyűrött fej nézett vissza rá. „Ma is hideg van, bassza meg.” Ásított. Megvakarta a hasát. Tekintete az alsógatyájára tévedt. „Hideg lesz a lófaszt! Már most is hideg van! Igaz kicsikém?” Azzal megvakarta a nemiszervét! Bement a hálókabinba, ahol elvileg négy ember aludhatott volna, de mostanság egyedül lakott benne. Leült az ágyra. Magára húzott egy pólót. Megszagolta a hónalját. „Hm. Mára még jó lesz!” Mindkét lábára húzott egy pár tiszta zoknit, meg egy pár kevésbé tisztát. „Remélem ma nem fog fázni a lábam. Egyre hidegebb van. Főleg így reggel. Jövő hétre már talaj menti fagyokat mondanak. Azt kéne megúszni. Tavaly legalább enyhe tél volt. Idén is jó lenne. A fűtés is kevesebb lenne!” A pólót betűrte az alsógatyájába. Felhúzott egy meleg pulóvert. Aztán a kantáros munkásnadrágját és a bakancsát. Kisétált a konyhafülkébe. A konténer rácsos ablakán minimális fény szivárgott be. A nap épp csak kezdett feljönni. „Egy kibaszott konténerben lakom a világ végén a picsába egy országút mellett! Ide jutottál Lajos!” A kotyogós kávéfőzőből kitakarította az előző napi zaccot, megtömte olcsó robusta kávéval és felrakta azt a rezsóra a főzni. A mellényzsebéből előkaparta a doboz multit és kivette az aznapi második szál cigit. Kinyitotta a konténer ajtaját majd az ajtófélfának dőlve nézte a tájat. A fű harmatos volt. Meggyújtotta a cigarettáját, ásított egyet, aztán szívott egy slukkot. Önmaga szórakoztatása végett próbált fújni egy füstkarikát, de a reggeli szélben nem sikerült. Bámult kifelé. Közben hallotta, ahogy a kotyogós sípolni kezd, majd a kávé rotyogni. Visszasétált a konyhába. Elöblített egy kávéspoharat hideg vízben – a cukor megbarnult maradékával nem törődött – és kitöltött magának egy feketét. Levette a kávéfőzőt a főzőlapról és kikapcsolta a rezsót. Balkezében a pohárral, szájában a cigivel elindult vissza az ajtóba. Jobbra a konyhafülke falán észrevette a lelógó naptárt. A képen egy nagycsöcsű feszes bőrű félmeztelen brazil modell pózolt közönségesen. „Pucsíccsá csak, de Te sem leszel ám ilyen örökké!” Szeme megakadt a naptáron. A műanyag szalagon lévő kis piros téglalapot odébb tolta eggyel, az aznapi dátumra. „Október 10. Faterék házassági évfordulója. Hm. Este felhívom az öreget!” Ahogy elindult az ajtó felé, könnyes lett a szeme.
Péter
Fél hét volt. A kombi Toyota ablaka éppen lefelé haladt. Az ablakemelő motorjának a hangját elnyomta az öngyújtó kattanása. A középkonzolon a Radio Cafe felirat díszelgett és hangosan szólt a zene. A sofőr álmosan és csipásan markolta a kormány tetejét. Huzatot csinált a kocsiban, hogy az kivigye a cigaretta füstjét. Nem szokott ilyen korán kelni. „Fasznak kell ilyen korán squasholni. Normális emberek ilyenkor alszanak. Egyébként is a Gábor annyit ért a játékhoz, mint én az elektromechanikához. Csak az Orsi rá ne jöjjön, hogy cigiztem. Főleg, hogy a kocsiban. Tuti balhézna miatta. Úgyse veszi észre. A huzat kiviszi a füstöt, nem érzi meg.” A szerpentinen haladt a külvárosi modern és felkapott sport-wellness központ felé. A cég állta a cechet. „Sportoljon a dolgozó, mert akkor elégedett. Meg úgy érzi hogy kap valamit. Ekkora baromságot. Az egész nesze semmi fog meg jól, mert drágább lenne adni a baromnak még 10 rugó fizut, mint fizetni a sportolását, mert ezt le lehet írni az adóalapból. Ezek meg örülnek neki én meg mehetek ezzel az idióta Gáborral hajnalok hajnalán ugrabugrálni. Ha nem kéne a hozzájárulása a Siemens-es ügyben elküldtem volna az annyába. Basszameg, hogy lehet hétre pályát foglalni? Legközelebb én egyeztetek időpontot az kurvaélet! Fázom ettől a huzattól!” Kipöckölte a félig szívott cigit és felhúzta az ablakokat. „Remélem ma is az a formás pultos kislány lesz, abban a szűk fitnesses hacukában. Ennyi öröm nekem is jár korán reggel.” A középkonzolon lévő órára pillantott. „Késésben vagyok!” Rátaposott a gázpedálra, amire a Toyota csendesen gyorsulni kezdett.
Márk
Fél hét volt. A fiú a konyhában ült. Két kézzel markolta a kakaós bögréjét. Félálomban szuszogott bele a bögrébe. Ahogy az édesanyja megsimogatta a buksiját magához tért. Nézte hogyan tűnik el a lehelete a bögre belső faláról. Sárga mackós pizsamában ült az asztalnál. A lába lelógott a székről, de nem ért le a földig. Haját teljesen elfeküdte, több tincs is meredeken az égnek állt. „Kamionsofőr leszek! Piros kamionom lesz! Egészen biztosan! A Denisznek fekete lesz. De az enyém nagyobb lesz. Meg gyorsabb.” Édesanyja noszogatta, hogy igya meg a kakaóját. – Anyu, bőrös lett a teteje. Utálom, amikor bőrös. Vedd leee!” Aztán két kézzel az édesanyja felé nyújtotta a micimackós bögréjét. Amíg az áttöltötte a meleg kakaót egy másik pohárba, a gyerek nekilátott a reggelijének. Túrós buktát kapott. „A Denisz vaníliásat kap reggelire. Én meg túrósat. Ha felnövök vaníliásat fogok enni reggelire. Meg csokisat!” Közben visszakapta a kakaóját. – Anya miért nem kakaós csigát hoztál? Az anyja válaszolt. „Nem hiszem el, hogy nem volt a boltban. Kellett lennie! Ha nagy leszek csokisat és kakaósat eszek. Vagy palacsintát. Reggelire miért nem lehet palacsintát enni? A dédinél biztos lehet. Neki mindent szabad!” Lassan evett. Akkurátusan kiműtötte a buktából a mazsolákat. Azokat nem ette meg. Amikor végzett felállt és kiment a mosdóba. A csésze melletti kis sámlit odahúzta és rálépett, majd letolta a sárga pizsamáját és megcélozta a kagylót. „Apa is így csinálja. A nagyok, mind így csinálják! Csak sámli nélkül. Jövőre, már sámli nélkül is fog menni!”
